Mi az, hogy kereszténység?

Bemerítkezési igehirdetés a Filippi levél 3. része alapján

A kereszténység örömteli élet

Fil 3,1 „Egyébként pedig, testvéreim, örüljetek az Úrban! Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít.”

Pál az örömre bátorít, ez újra és újra előfordul a levélben. Igen, Krisztus boldog, örömteli életre hívott el: „Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). De nem csak megemlíti, nem csak erőteljesen bátorít, hogy örüljünk. Mindig hozzáfűz gondolatokat arról, hogy mi az öröm igazi tartalma és forrása. Ezek a tanítások a keresztény élet gyökeréről, lényegéről szólnak, mert Pál számára innen származik az öröm, amit folytonosan átél és másnak is közvetít. Mi hát a kereszténység lényege? Mi az, ami megragadta azokat, akik most bemerítkeznek, miért vállalják, miről tesznek bizonyságot, mi a tartalma annak, ami itt történik? Mi az, hogy kereszténység?

 

Nem minden szól Istenről, ami annak látszik, vagy amit annak képzelnek

Fil 3,2–3 „Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a gonosztevőktől, óvakodjatok a megmetéltektől! Mert mi vagyunk a körülmetéltek, akik Isten Lelke szerint szolgálunk, és Krisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk.”

Az embereknek általában hamis, eltorzult képe van a kereszténységről. Ezzel nem akarok elítélni senkit, mert én is így voltam sokáig, pedig voltak körülöttem hiteles hívő emberek. Mégis sokkal erőteljesebben hatottak rám azok, akik nem az igazi kereszténységet képviselték, hanem annak vallásos karikatúráját. Azért is jobban hatott, mert engedtem, akartam, hogy az hasson rám, hogy igazolhassam a meglevő életformám.

 

Nem mindenki istenfélő, aki annak gondolja magát, nem minden cselekedet szól Istenről, amit az Ő nevére hivatkozva követnek el. Pál óvatosságra inti őket többféle emberrel kapcsolatban, akik megbízhatatlanok, rosszindulatúak, lelkiismeretlenek. Közülük is kiemeli azokat, akiket gúnyosan „megmetélteknek” nevez, a „körülmetélés” (=körülvágás) helyett a „lemetélés” (=levágás, amputálás) kifejezést használja. Isten maga rendelte el, hogy az izraeli fiúgyermekek hímvesszőjén távolítsák el az előbőrt a születés utáni nyolcadik napon. Ez a külső jele volt annak, hogy a gyermek Isten szövetséges népéhez tartozik. Azonban a próféták már az Ószövetségben gyakran figyelmeztették a népet, hogy az igazi szövetségi kapcsolatnak nem a külső jele a lényeg, hanem az, ami a szívben történik:

5Móz 10,16 „Metéljétek azért körül a szíveteket, és ne legyetek többé keménynyakúak!” (makacsul önfejűek)!

Jer 4,1–2;4 „Ha meg akarsz térni, Izráel – így szól az Úr –, hozzám térj meg! Ha eltávolítod színem elől förtelmes bálványaidat, ne ingadozz! Ha őszintén esküszöl az élő Úrra, a törvénynek és az igazságnak megfelelően, akkor áldást kapnak tőle a népek, és vele dicsekszenek. …Metélkedjetek körül az Úrért, távolítsátok el szívetek előbőrét, Júda férfiai és Jeruzsálem lakói! Különben fellángol haragom, mint a tűz, és égni fog olthatatlanul gonosztetteitek miatt!”

Azok a zsidók, akikről ilyen keményen beszél Pál, a külsőségekre tették a hangsúlyt. Úgy gondolták, hogy ők különb nép mindenkinél, mert Isten velük kötött szövetséget, és a pogányokat arra akarták rávenni, hogy ezeket a külső megnyilvánulásokat átvéve előbb zsidóvá váljanak, hogy aztán Isten szövetségeseivé válhassanak. Dicsekedtek ennek a szövetségnek külső megnyilvánulásaival, a vallásos előírások betartásával, köztük a körülmetélkedéssel. Úgy gondolták, ez teszi őket különbbé, emiatt kedves az életük Isten előtt, ez képezi az igazi istenfélő élet alapját. Folytonosan követték Pált, és az általa megtérített pogányokat is próbálták a saját követőikké tenni.

Pál keménységének jó oka volt: ez a gondolkodás megöli a kereszténység lényegét, és lényegtelen külsőségekkel, emberi erőlködéssel („testben bizakodni”) helyettesíti Isten hatalmát, a Szentlélek megújító erejét.

A hamis vallásos meggyőződés átka

Fil 3,4–6 „Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább: nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.”

Pál a saját példáját hozza fel. Ha valaki tökéletes, vallásos zsidó volt, hát ő aztán az volt. Megfelelő családba született, akik megfelelő szellemben nevelték, megfelelően őrizték zsidó identitásukat („héberek” – ellentétben a környezetükhöz jobban hasonuló „hellén” zsidókkal). A legszigorúbb kegyességi irányzathoz tartozott, és még ez a környezet sem találhatott semmi kifogásolhatót abban, ahogy ő az előírásokat betartotta. Ráadásul mindenkinél buzgóbban védelmezte Isten szentségét az eretnekekkel, a félrehajlókkal szemben. Úgy gondolta, hogy az ilyenek annyira veszélyesek a társadalomra, hogy hatalmi eszközzel kell őket eltávolítani, meggyőződésüket erőszakkal kell megtörni. Úgy gondolta, hogy mindezt Isten nevében teszi, amíg nem találkozott Istennel, és ki nem derült, hogy pont Istent üldözi. Hátborzongató kudarcélmény lehetett.

A probléma nem a külsőségekben, Pál származásában, buzgólkodó szenvedélyében volt. A probléma abban volt, hogy épp a lényeg hiányzott belőle, amitől egy élet Isten számára hiteles, elfogadható, értékes lehet. Emiatt az ellenkezőjébe fordult mindannak, amire Pál igazából törekedett.

Mindez ma már nem annyira a vallásos zsidókról szól, hanem olyanokról, akik nagyon hasonló módon fordítják a kereszténységet önmaga karikatúrájává. Pált a legteljesebb mértékben istentelenné, Isten ellen harcolóvá tette az emberi teljesítménybe vetett téves hite. Hasonlóan hamis hit állt a kereszténység nevében elkövetett sok gyalázat mögött: inkvizíció, vallásháborúk, gyűlölködés, antiszemitizmus, népirtások, képmutatás, görcsös ragaszkodás az üres, hideg, személytelen külsőségekhez. Mindezt azonban nem az igazi kereszténységről szól, hanem arról, hogy – a Pál korabeli zsidókhoz hasonlóan – nem ismerték a szövetséges kapcsolat lényegét. Nem a templomba járás tesz valakit kereszténnyé, nem a helyes hitvallás ismerete, nem az egyháztagság – a szabadkeresztény tagság sem! Sőt, még a bemerítkezéstől sem lesz valaki keresztény. Pont fordítva. Azért merítkezik be valaki – meggyőződésünk és reményünk szerint –, hogy nyilvánosan bizonyságot tegyen a hitéről, hogy már kereszténnyé lett. Nem ő tett valamit, ővele történt valami.

A kereszténység igazából egy személy

Fil 3,7–11 „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”.

Kereszténynek lenni radikális döntés következménye. Nem csak a hitetlenségnek, ateizmusnak, bűnös életmódnak kell hátat fordítani, hanem annak a képmutató, önelégült elképzelésnek, hogy én vagyok az életem középpontja, akár profán, akár vallásos köntösben. Pál régebben a saját, Istenért hozott teljesítményébe fektette a bizalmát és a biztonságérzetet, ez jelentette számára legnagyobb kincset, amire teljes erővel törekedett. A pálfordulásának az egyik lényege, hogy amit régen legfőbb értéknek tartott, azt már nem csak károsnak, de undorítónak (szó szerint trágyának) tartotta. Még fontosabb azonban, miben találta meg az igazi értéket. Nem bármely vallásos külsőségben, szokásban, általa felmutatható eredményben, hanem egy személyben: Krisztusban, vagyis a Messiásban. Kereszténynek lenni igazából egy elkötelezett személyes viszonyt, Krisztus minél teljesebb megélését jelenti. A kereszténység nem valami, hanem valaki, igazából egy személy. Ehhez képest másodlagos minden épület, szervezet, vallásos gyakorlat. Ezeknek mind csak az ad értéket, ha Krisztust hordozzák, ha Őt tükrözik.

Jézus Krisztus nem egy a vallásalapítók közül. Ő nem egyszerűen azért jött, hogy utat mutasson Isten, a szellemi világ, az üdvösség felé, bár mindezeket is megtette. Ahogy Pál ezt a második részben leírta, az Ő személyében maga Isten, a Fiú jött el a földre, és élt végig egy emberi életet. Nem úgy történt ez, ahogy más népek mítoszaiban az isteni meglátogatások. Nem használta természetfölötti hatalmának teljes védettségét (bár megtehette volna), hanem minden gyengeségével és sérülékenységével együtt vállalta az emberi létet; kivéve, hogy bűnt nem követett el. Volt nélkülöző, volt üldözött, volt megvetett, elárult, bántalmazott, kihasznált, megrágalmazott, hamisan vádakkal elítélt. Mindenkivel mindig jót tett, de hála és megbecsülés helyett kivégezték, mint egy alávaló bűnözőt. A testet öltött Istent elítélték istenkáromlásért. Nem a bűnösök gyűlölték a legjobban, hanem épp az a vallásos elit, akik Isten nevében vezették a népet. Amikor azonban személyesen találkoztak vele, Isten nem tetszett nekik, sőt gyűlöletes lett, mert megingatta a vallásos önelégültségüket. Gondolkozzuk el ezen! Nincs különbség, nincs menekvés a saját erőnkből semmilyen formában, mindannyian bűnösök vagyunk, mindannyian gyűlöljük azt az Istent, aki szembesít minket ezzel.

Ez a rettenetes bűn, Isten kivégzése szörnyű büntetést kívánna, de épp fordítva történt. Jézus halála vette el a büntetést, ami minket illetett volna, az Ő vére ömlött mindannyiunk bűnéért. És még valami megdöbbentő dolog történt. Nem csak Isten Fia azonosult mind azzal a rosszal, ami minket rabságban tartott, de mi is azonosulhatunk mind azzal a jóval, amit Jézus Krisztus bemutatott nekünk, amíg emberként köztünk járt.

2Kor 5,21 „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.”

Még sokszor, sokféleképpen beszél Pál erről az elképesztő szellemi azonosulásról. Mi hiszünk abban, hogy a kereszthalál eredményeképpen eggyé váltunk Isten Fiával. Krisztus nem csak a Példaképünk, a Megváltónk, de az Új Életünk forrása is lett. Mikor és hogyan tudtunk volna mi akár csak közel hasonlót elérni a magunk vallásos buzgóságából?

Róma 6,4 (EFO) „Amikor belemerültünk Jézus halálába, akkor el is temettek bennünket vele együtt. Ez pedig azért történt, hogy mi is új életben induljunk el, ugyanúgy, mint ahogy Krisztust az Atya-Isten dicsőséges hatalma feltámasztotta a halálból.”

Ezt a szellemi belemerülést fejezi ki a fizikai bemerülés, amiben a testvéreink most részesülnek. Azért részesülnek benne, mert kifejezik, hogy hittel elfogadják, hogy ami a kereszten történt, az velük is megtörtént. És mindaz, a ki őszintén hiszi azt, hogy mostantól Krisztusban van az igazi élete, elfelejtheti azt a hiábavaló törekvést, hogy bármit is bizonyítson Isten előtt. Minden erejével arra törekszik, hogy megismerje ezt a Krisztust, hogy a saját ereje helyett Krisztus feltámadásának ereje működtesse, és ezért vállalja mindazt a szenvedést, amit Krisztusnak is vállalnia kellett, hogy az Atya akarata szerint éljen ezen a földön. De minden szenvedése mögött Krisztus boldog ember volt, amilyen Pál is lett, és mi is Őbenne lehetünk, sőt egyedül így lehetünk igazán boldogok. Szenvedni a nem hívők is szenvednek, de az hiábavaló, és nem ad maradandó örömöt.

 

Megragadott és én is megragadom

Fil 3,12–14 „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”

Ha valaki úgy gondolná, célba ért már, vegye észre, hogy Pál több évtizedes, rendkívül sikeres evangélizáló-gyülekezetalapító-tanító munka után írja ezt. Nem foglalkozik azzal, amit már elért, azzal sem, amit nem sikerült elérnie. Nem ünnepli magát, de nem is kárhoztatja. A múltat elfeledni nem is egyszerű. Vannak dolgok, amiket előbb rendezni kell, hogy elfelejthessük. Amit bűnnek ítéltünk, őszintén meg kell bánni, akinek ártottunk, azzal rendezni kell. Az ellenünk elkövetett bűnöket, sérelmeinket, beteljesületlen vágyainkat el kell engedni, meg kell bocsátani. Mindezt meg kell tenni, hogy valóban eljuthassunk oda: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé…” Ez az egészséges hozzáállás az élethez. A múltat, miután lerendeztük, el kell feledni, a jövő aggodalmait és elvárásait el kell engedni, és nekifeszülve futni a célért! Mint ahogy a startpisztoly hangjára a rövidtávfutó kirobban a rajtról, és minden idegszálával, minden erejét összeszedve a cél felé koncentrál. A cél pedig a mennyei elhívásunk Krisztusban.

Krisztus elég látványosan ragadta meg Pált. De nem kell azt gondolnunk, hogy az őt földre vető, vakító fénnyel elárasztó hatalom ragadta meg. Az a Krisztus ragadta meg, akinek ellensége volt, és aki mégsem a hatalmával, hanem a megbocsátó szeretetével győzte le. Igen, Krisztus lenyűgözte, ámulattal töltötte el. Magával ragadta mindaz, amit belőle átélt, amit a vele való kapcsolat napról napra sugárzott rá. Úgy gondolta, hogy ez a csodálatos Messiás mindent megér, mindent meg kell ismerni, meg kell ragadni belőle. Ő kell, hogy átjárja minden gondolatát, szándékát. Ez volt a célja, ami felé futott, és az is, hogy tudta: az élet nem csak abból áll, ami a Földön történik. Vár rá a Menny, és örök értéke van mindennek, amit tesz.

 

Amilyen példát követsz, arra veszel irányt 

Fil 3,15–21 „Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kinyilatkoztatja majd Isten nektek; de amire eljutottunk, ahhoz ragaszkodjunk. Legyetek követőim, testvéreim, és azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogyan mi példát adtunk nektek. Mert sokan élnek másképpen: akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők Krisztus keresztjének ellenségei; kárhozatra jutnak, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek. Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.”

Pál a saját példáját is méltán tárta a filippibeliek elé. Ahogy én Krisztust követem, azt kövessétek, és ne mást. Vigyázzatok, milyen példát követtek. Abban a korban is voltak olyan képmutató álkeresztények, akik visszaéltek a kegyelem üzenetével. Úgy gondolták, hogy mindegy, hogyan élnek, folytathatják énközpontú, lelkiismeretlen életüket. Elég néhány keresztény szokást és beszédfordulatot átvenni. Pál figyelmeztet: ezek kárhozatra jutnak, akármit is gondolnak magukról, vagy mások róluk. Nem elsősorban az életvitelük miatt, hanem mert igazából sohasem tértek meg, sohasem értették meg a kereszt üzenetét, ezt tükrözi a gátlástalan, bűnös életük. Nem tudjuk pontosan, kivel hogy van ez, egyedül Isten ismeri, mi van igazából valaki szívében. Egyet kell tudnunk: mi a követendő példa, mi a cél, mi felé kell futnunk. Bármit elérhetünk ezen a Földön, az egyszer itt marad, és mi már nem ide tartozunk. Legyen a Menny az életünk, a gondolkodásunk, az értékrendünk, a céljaink középpontjában. Onnan fog eljönni értünk Krisztus, ott töltjük az örökkévalóságot. Kereszténynek lenni, Krisztusban élni, ez a legmaradandóbb cél.

Kapcsolat

Kapcsolat

Címünk: 1143 Budapest,
Hungária krt. 109. 1. em. 2.

Telefon Laci:   +36 20 549 2219
Telefon Ildikó: +36 20 464 1168
Email: graceministrieshun@gmail.com

Eseménynaptár